Gyöngyöstől a Mátra csúcsaira vezető út a kis országunk motorosainak kedvenc helye! Szép a táj, az aszfalt elfogadható állapotban van és a forgalom csak a hétvégeken erősebb. Persze nem Ausztria szerpentineihez hasonlítom, mert ez igazán Magyar! Néhol az út felülete egy kicsit repedezett, néhol kavicsfelszórásos, meg, – főleg Galyatető felé, – komolyabb úthibák is tarkítják. Szóval olyan igazi szerpentines száguldásra nem alkalmas. A karbantartás meg olyan ad-hoc jellegű. Az milyen? Hát öt perccel ezelőtt még lyuk volt, majd jön két ipse,  kirak az út közepére egypár bóját, rádob egy a lyukra néhány lapát zúzott aszfaltot, rátopog, bójákat föl a talicskára és tovább baktatnak.
Az oktatások tematikájában szervesen illeszkedett a Mátra, mint cél a távmotorozáshoz.

Egy alkalommal kicsi országunk keleti végéről jött egy csapat rendőrmotoros oktatásra, közöttük volt egy kolléga, aki kifejezetten igen csak tehetséges volt. A csapattal harmóniában halk szavú ember volt. A gyakorlatokat hamar átlátta, és olyan tempóban haladt, magunk is meglepődtünk. A fejlődése látványos volt. Nem volt olyan gyakorlat, melyet nem értett volna meg első elmondásra, és ezért nagyon gyorsan elsajátította. Így teltek múltak a napok, míg elérkeztünk a távvezetés napjához.

Szerencsémre a kolléga az én csapatomba került, ismét egy jó csapatot vihettem. Szokás szerint zipzár alakzatban haladtunk. Jó tempóba, gondok nélkül faltuk a kilométereket. Elértük a Mátra kapuját, Mátrafüredet, ahol is volt egy kis ebéd, kis szünet, majd irány, fel a Mátrába.

Felfelé nyugodt tempóban haladtunk, a csapat egy csoportban motorozott, amely szép volt látványnak is. Felértünk a Kékestetőre, majd visszafordultunk és kezdtünk leereszkedni. Lassan haladtunk, hogy végig nézzük az utat, az út felületét, az esetleges vízátfolyások által kihordott hordalékokat.  Megfordultunk Gyöngyösön és irány felfelé, most már keményebb tempóban, a kanyarokban már fektettük a Yamahákat. Én, mint vezető, haladtam elöl, mert tehetséges kollégámat, mint a legjobb és szerintem a leggyorsabb motorost leghátulra tettem, hogy Ő zárja a sort. Az Ő feladata a zárás mellett, hogy az esetlegesen elpottyanókról, vagy lemaradókról értesítsen.
A visszapillantóba néztem a csapatot, minden rendben ment, míg az egyik jobbos kanyarba megláttam a sáv közepén két terelő kúpot. Ez még lefelé mentünk nem volt itt! Semmi gond kikerültem, eközben figyeltem erősen a visszapillantóba a mögöttem motorozókat, mindenki szépen kikerülte. Az utolsó motoros nem akart a kanyarból valahogy kijönni, néztem a visszapillantó tükörbe a bozótost, látom, hogy igen erősen mozognak a bokrok. Na álljunk csak meg, itt most történt valami „nemkívánatos” esemény! Megállt a csapat és a motorokat az útszélén letámasztottuk, irány a bozótos, kerestünk egy motort és gazdáját!  Megleltük a motort, beszorulva két sűrű bokor közé és az előtte való bozótosból halk mormogással fenékkel előre tolatott ki a tehetséges kolléga. Kisebb festési hiányosságok akadtak a motoron, de a srác sérülés nélkül megúszta a kalandot.

A következő párbeszéd zajlott le:

• Mi történt?
• Erre nagy kanyarok vannak, felénk nincsenek ilyenek, már kezdtem szédülni.
• És?
• Láttam a kanyar közepén a két terelő kúpot!
• És?
• Kikerültem.
• De hogy?
• Jobbról…
• Jobbos kanyarban?
• Gondoltam így is sikerülni fog…
• Nem mondod komolyan?! Mint látod nem volt jó gondolat…
• Hát nem…

Közös erővel kitoltuk a motort a dzsindzsából, majd lassan elindultunk felfelé. Simán felértünk, kezdtünk váltott vezetéssel le, majd felmotorozni a Mátrában, nem volt semmi baj szemet gyönyörködtetően motorozott mindenki. Mondtam is a szédülgős kollégámnak:

• Látom megy a dolog!
• Igen most már rendben van, megszoktam a nagy kanyarokat!
• Szédülés?
• Az nincs, jó itt motorozni! Mehetnénk még néhány kört lefelé és felfelé!

A néhány körből körök tucatja lett és az alföldhöz szokott társaság megtanulta, hogy más a síkon és más a hegyen terelgetni a vasakat.

Nem is volt olyan régen mindez, mikor még jó kedvünk volt, és szerettük is egymást.

Szerzők:
Kótner Zoltán és Laczkó István történetei alapján kicsit átfésülte Oldklu.

A meséim mindig hasonlóan kezdődnek:
Kicsi országunk keleti végéről jött egy csapat rendőrmotoros oktatásra.
Első ránézésre is összetartó, halk szavú emberek voltak. Nagyon feltűnő volt, hogy milyen szűkszavúan fogalmaztak. A bemelegítő körök után, a csoportok oktatók közötti szétosztásánál, szerencsémre őket fogtam ki, mint „diákokat”.

Megvolt közöttük a „helyi ragsor”, amit már a legelső alkalommal is észre lehetett venni. A csoportban leghátrébb tartott egy kolléga, akinek a lába elég sokat inkább az aszfalton volt, mint a motoron, a beceneve is ebből adódott. Egyébként egy mosolygós, halk szavú ember volt.

Az első nap kezdeti nehézségei után bemelegítés, majd az első alapozó gyakorlatok. Ez a kedves kis csapat nagy akarattal, halkan és minden ellenkezés nélkül tette a dolgát, nem kellett meggyőzni őket, nem kellett fegyelmezni, egyszerűen „csak” tették a dolgukat. Haladtak is jól, rótták a feladatköröket különösebb nehézségek nélkül. A kezdetben halk szavú kollégám kicsit félszegen, de nagy akarattal mozgatta motorját. Látszott, hogy a korábban kialakult rangsor nem volt véletlen, mert a lába lógott és minden megingást lábletétellel korrigált. Egyszóval nemcsak tudásbeli gondok voltak, sőt főleg nem ez volt a legfontosabb gond, hanem hamar kiderült, hogy inkább félszegsége okán nem haladt a gyakorlatokban előre.

Telt-múlt az idő, egyik gyakorlat a másik után következett egyre nehezedő sorrendben. A csapat, – közöttük szerény kollégám is, – sokáig maradt a pályán. Ilyenkor már nagyon fáradtan, – de mivel kevesebben voltunk, ezért még lelkesebben húzták a gázt. Néhány napi küzdelmes gyakorlás és néhány jó szó után szerény kollégám megfontoltan, láthatóan minden idegszálával a gyakorlatra figyelve, hibátlanul végig csinálta a feladatot és, ezt egy mosollyal nyugtázta. Haladtunk tovább a gyakorlatok folyamán, megbeszéltük a gyakorlatok mikéntjét, a tökéletes megoldásukat. Szerény barátomban láthatóan nagy elhatározásban volt, és csodák-csodájára erőlködés nélkül megcsinált minden nehéz gyakorlatot, amelyeket minden esetben egy szerény mosollyal nyugtázott.

A csapat többi tagja ekkor már látta, – mivel nem is lehetett ezt nem észre venni,- hogy milyen teljesítményre is képes a kolléga. Először némi hitetlenkedés volt, de látván, hogy ez hosszabb távon is megy, egyre inkább csodálkozás, majd elismerés lett úrrá mindenkin.

Telt-múlt az idő, elérkeztünk egy összetettebb gyakorlathoz, amelyet megbeszéltük. Láttam, hogy mindenki megértette a lényeget. Minden gondolkodás nélkül szerény kollégámnak mondtam bemutatás helyett, hogy ő próbálja meg. Rám nézett elmosolyodott, majd beindította motorját. Láttam, hogy nagyon koncentrál, majd minden különösebb erőlködés nélkül végigment a gyakorlaton.  Egyébiránt igen nagyon élvezhető stílusban, elegánsan hajtotta végre. Ezt látván, – a többiek először csendben maradtak a megdöbbenéstől, majd amikor feleszméltek, azonnal megtapsolták szerény kollégájukat. Ő szokása szerint mosollyal nyugtázta a dolgot. Ezek után nem meglepő, hogy az egész csapat simán átment a vizsgán. Különleges élmény volt nézni a szerény kollégát, hogy milyen magabiztosan uralja az XJ 900-asát.

Jó volt ez csapatot oktatni. Ezután néha hallottam felőlük, megjegyzem, hogy csak jókat. Különösen szerény kollégámat méltatták, hogy mindent, amit tett, azt csendes tisztességgel végezte, a motorozási is ilyen volt. Nem fennhéjázó, viszont példás.

Egy napon jött a hír, hogy Ő már nincs közöttünk.

Mindez egy csendesebb napomon jutott eszembe. Gondoltam, hogy ezzel a néhány sorral megemlékezem szerény kollégámról, mivel megérdemli, mint ahogy azok is, akik már elmentek közölünk, de emlékezetünkben tovább élnek. Odafentről vigyázza utunkat, itt lent!

Nyugodjon Békében!

Nem is volt olyan régen mindez, mikor még jó kedvünk volt, és szerettük is egymást.

Szerzők:
Kótner Zoltán és Laczkó István történetei alapján kicsit átfésülte Oldklu.

Kollégámmal sokat oktattunk, ennek mindig örömmel tettünk eleget, remélem mind kettőnket kedveltek ezen tevékenységünkért. Az egyik oktatás alkalmával nagyon jó csapat jött össze, egyébiránt ez volt a jellemző, az oktatás keretében távvezetés is volt. Én nagyon szerettem a Mátrát, ha módom volt arra vettem az irányt. Ilyenkor kisebb csapatokra osztottuk a társaságot, velük egy-egy oktató tartott. Induláskor a tudnivalókat ismertettük, majd a kisebb csapatokra oszlottunk, mindegyiket a kijelölt oktató vezette.

Szerencsémre kifogtam egy motorozni akaró és tudó kis csapatot, velük keltem útra. Az útvonal érintett sok települést is, mivel nekem hazai tájakon is vezetett igyekeztem a pihenőket úgy megválasztani, hogy hazánk ezen tájának nevezetességeit is érintsük.

Ezek után elindultam kis csapatommal, jó volt az idő, forgalom nem akadályozott, elértünk szűkebb hazámba, itt kanyargós, hegyes-dombos vidékre értünk. A sebességet úgy választottam meg, hogy egyrészt haladós legyen, másrészt élvezhető is legyen. Haladtunk is rendesen, elértünk az első tankolóhelyre minden gond nélkül. Mivel láttam minden rendben ebben a tempóban folytattuk utunkat. Ilyenkor aki a csapatot vezeti többet néz a tükörbe, mint előre, mert szeretné a csapatát egyben tudni, különösen így volt ez kanyargós részeken. Beérünk a kanyarba, minden rendben, a kanyar kijárata után rendben az utolsó is megvan. Így közlekedtünk, majd egy közepesen húzós bal kanyarba értünk, nézem a tükröt, az utolsó motoros nincs meg, átnéztem a másik tükörbe, az út menti bokrok, csalitos erősen mozog. Mivel nem először láttam ilyet, azonnal megálltam, a többiek is mögöttem. Megkerestük a kollégát, aki az út menti nagyobb árokba landolt, szerencsére nem lett semmi baja, mindannyian segítettünk kihúzni a motorját a sáncból, ami nem volt könnyű. Körbe néztük a motort, mi tagadás, ezzel nem lehetett tovább jönni, megvártuk a mentést. Az egyik kolléga még kicsit élcelődött is, mondván fordítva is meg kellene ismételni a mutatványt, úgy szimmetrikus lenne a motor.

Újult erővel útra keltünk, immár megfogyatkozva, mentünk alig egy órácskát, műszaki hiba. Nincs mit csinálni, megvártuk a mentést, majd megfogyatkozva tovább mentünk. Elértünk egy csárdához, ebéd. Kicsit pihentünk, majd elindultunk a Mátra irányába.

Mivel csak hárman maradtunk volt időnk, először lassan végig mentünk le, majd fel, megnéztük az aszfalt minőségét, az esetleges víz átfolyások által kihordott üledéket. Elkezdtünk menni, először én vezettem, néztem mögöttem mit és hogyan csinálnak, egy-két kört mentünk, mivel remekül mentünk, ezért váltva vezettünk. Ezután gyorsultunk is rendesen. Az egyik körben elém engedtem az egyik kollégát, ő vezetett. Előttünk egy pótkocsis kamion ment, neki sikerült megelőznie, nekünk nem, csak jóval később, mert ezen a szakaszon kanyar, kanyar hátán jött. Mikor megelőztem végre a kamiont, igazán belehúztam, gondoltam utolérjük a kollégát. Egy kis egyenes után egy jó balos kanyar, itt a sáv bal oldalán hosszú, mély karcok fogadtak, láttam mintha frissek lennének, egyből egy jobbos kanyarba ment át az út, ezt követte egy egyenes. Ahogy az egyenesbe értem a következő látvány fogadott: a baloldali sáv mellett végig szalagkorlát, rajta kollégám Yamahája, a bal oldali sáv közepén kollégám törökülésben. Gyors fék, mind ketten megálltunk, megkérdeztük a kollégát, hogy van, mondta minden rendben. Kérdés nélkül mondta: egy kicsit sok volt a lendület. Leszedtük a Yamahát a szalagkorlátról, némileg megsínylette a dolgot. Mondtam is, ezt fordítva is meg kell csinálni a motorral, úgy lesz szimmetrikus, mivel előzőleg ez a kollégám élcelődött ezzel, persze jót nevettünk az egészen, a motort kicsit összepofoztuk, irány vissza.

Az én csapatom ért vissza a legkésőbb, a többiek már vártak. Elmeséltük kalandjainkat, ők szintén jót mulattak, de ők is örültek, hogy épségben sérülés nélkül mi is visszaértünk.

Nem is volt olyan régen mindez, mikor még jó kedvünk volt, és szerettük is egymást.

Szerzők:
Kótner Zoltán és Laczkó István történetei alapján kicsit átfésülte Oldklu.

Feladataink között kifejezetten „klerikális” jellegűek is akadtak.

Egyszer úgy alakult, hogy körmenetet kellett biztosítani, ezt megtettük minden évben, így rendszeressé vált a dolog. Ez a munka csak néhány órát vett igénybe a munkaidőnkből, ezért még sok időnk a szolgálatból a körmenet kezdetéig. Előtte elmentünk kisebb településekre járőrözni,  amúgy is rég voltunk ezekben a kis- környező falvakban.

Ünnepnap is volt, a helyzet sem kívánta meg, hogy a „szerv” szigorú arcát mutassuk. Legtöbb helyen már barátként vártak minket és leálltunk beszélgettünk egy kicsit. Ez így jó volt mindenkinek, mert ha a gondjukat elmondhatták, már csak ettől is könnyebb volt nekik. Így vonultunk faluról-falura, csend és béke volt, ahogy haladtunk üdvözölt mindenki. Jó érzés volt.

Haladtunk tovább, mert az idő telt, közeledett a körmenet ideje, de még benéztünk egy-két utunkba eső településre. Az egyik kis faluban poroszkáltunk, mikor egy útkereszteződéshez értünk. Balra egy kis utcában motorozott két fiatal a Simsonjával, de nem volt rajtuk bukósisak. Kollégám elöl ment, én utána. Láttam, hogy nem nézett be az utcába és nem vette észre a két renitens ifjút! Igazán  nemsokat gondolkodtam, hirtelen befordultam, hogy rendre igazítsam őket.  Az út gidres-gödrös, az aszfalt töredezett, és az egész nagyon poros volt. Amolyan igazi vidéki kis utca valahonnan a múltszázadból! Gyorsult a Yamaha XJ 900-as, porzott minden körülöttem, na mindjárt a Simsonosoknál leszek, azzal együtt, hogy ők is igen húzták a gázt.

Egyszer csak az út végén eltűntek egy domb tetején, majd kisvártatva előbukkantak a szembelévő dombtetőn. Először nem tudtam mire vélni a dolgot, majd hirtelen megláttam miről is van szó! Az út végén a domb túloldalán keresztbe egy patak folyt. Egy igazi csapda a környéket nem ismerő motoros számára!  Fékeztem, ahogy csak tudtam, de láttam megállni már semmiképp, nem tudok. Mindegy! Az útnak úgy is vége, le a patak felé, – gondoltam, – ahogy az első kerék a mederbe beér biztos, hogy megfogja azt, én meg a túlsó partba fúródok fejjel. Vagy, ha nem akkor, ha a hátsó kerék is a patakba lesz, bizonyosan elcsúszok és fürdök egyet. Egyik verzió sem tetszett, de már választásom sem volt! Lerongyoltam a parton, első kerék a mederbe, majd a hátsó kerék is, áthajtottam a medren, és a túlsó parton ki. Én voltam a legjobban meglepődve a dolgon, hogy esés nélkül sikerült az artistamutatvány!

Ekkor már elég közel kerültem a két motoroshoz, de itt erdős-füves rész következett! Vizes volt mindkét kerék, a motorom sem volt egy terepbajnok. Ráadásul nehéz is volt. El is kezdett a hátsókerék kitörni mindenféle irányba, korrigáltam jó néhányszor a dolgot, de a végén már vészesen közeledett egy szögesdrótkerítés! Így már tényleg nem volt választás, ledobtam a motort, egy-két bukfencet, mint talajgyakorlatot motor nélkül bemutattam, majd talajt fogtam és elterültem. Különösebb baj nem történt, semmim nem tört el, csak a bukócső hegesztése engedett el, meg elég mocskos lett a motor, az én ruházatom tisztasága is kifogásolható volt. Erre a jelenetre érkezett meg kollégán, akit egy helybéli igazított el, aki a legutolsó házban lakott és a tornácról mindent pontosan látott. Mondta neki, hogy a „komája” épp most tápászkodott föl a sárból!

Barátom így már megnyugodva érkezett hozzám, orra alatt valami mosoly félét láttam. Annyit mondott, hogy „Most nincs nálam hegesztő aparát!” Megnéztünk a gépet különösebb baja a törött bukócsövön és néhány „fellazult” idomon kívül nem volt. A kollégám jó szokása szerint hozott gumipókot és műanyagkötözőt, ezzel rögzítettük a bukócsövet. Ezt a technikát mindenki szíves figyelmébe ajánlom. Javaslom, hogy kábelkötözőből a vastagabb és hosszabbat kell a motoros csomagba betenni! Igazán sokrétűen használható dolog! A gyorsjavítás után szép lassan elindultam a patakon át, csak nagyon lassan, de alig bírtam a motorral átvánszorogni, azóta sem tudom, hogy jutottam át először a vízen esés nélkül. A Simsonos ifjaknak volt benne rutinjuk, minden elismerésem érte!

Mivel ez alatt az idő szépen eltelt, most már a körmenet felé kellett venni az irányt. Nem volt idő sem a motor, sem az én tisztasági rendbetételemre. Szóltam kollégámnak, jó lenne, ha a körmeneten úgy állnánk le, hogy a motorja takarná az enyémet, amely romossá vált egy kissé. Ez így is lett. A körmeneten nagyon sokan voltak, mivel már ekkorra besötétedett a menetben gyertyákat gyújtottak, így mentek végig. A menet visszatért a templomhoz, ahol leraktuk a motorjainkat.

Nem tudom milyen megfontolásból, de mivel a kollégám motorja volt kívül, annak csomagtartójára jó néhányan rátették a gyertyákat, amelyek ott szépen csonkig égtek le. Alig bírtuk a motort kivakarni, letakarítani a gyertyamaradványokból.

Még eddig soha, senki nem gyújtott a motorosokért rendőrmotoron gyertyát!
Másnap meghegesztettük a bukócsövet, rendbe tettem öltözékem, majd mentünk a dolgunkra.
Azért húztam egy kicsit a lábam és egyre jobban tiszteltem a Simsonnal közlekedő srácokat!
Nem mindennapi bátorság kell ahhoz a kis lélekvesztőhöz!

Nem is volt olyan régen mindez, mikor még jó kedvünk volt, és szerettük is egymást.

Szerzők:
Kótner Zoltán és Laczkó István történetei alapján kicsit átfésülte Oldklu.

Valamikor a 2000-es években kollégámmal motoros rendőrök kiképzésén oktatóként vettünk rész. Ezeken a tréningeken mindig volt valami különlegesség, soha nem voltak egysíkúak, unalmasak.

Mi a feladatokat a Yamaha XJ 900-as motorjainkon mutattuk be.

Egy alkalommal úgy adódott, hogy elég sokan jöttek BMW RT-vel kiképzésre. Jól kezelhető, jól irányítható kezes motorok voltak, kinézetük ellenére, mely nem ezt sugallta. A csapatban volt egy motoros rendőr kolléga, aki hamar feltűnést keltett, mert nem volt túl ügyes. Ha tapintatosan akarom megfogalmazni, azt kellett volna mondanom, hogy talán a motor látványától is el kellett volna tiltani az „urat”!

A gyakorlatok úgy voltak felépítve, hogy a fokozatosság elve alapján egymásra épültek a könnyebbekkel kezdődve és haladva az egyre komplikáltabb gyakorlatok felé. Alacsony sebességgel kezdve folyamatosan lehetett fejlődni.  A tanulók hallgattak ránk, finoman kezelték a motort, szükség is volt erre, mert különben a biztos esés várt rájuk. Eleve a kis sebességeknél a kéthengeres motorok érzékenyebbek a gáz reakciókra és képesek lefulladni.

Ez így is történt, haladt-haladt a kolléga, majd fojtotta a fékkel az RT-t, az pöffent egyet, majd talajt fogott, – úgy is lehet mondani, hogy lapjára tette a motort. Ez egyéb iránt látványos is volt, mert ha az RT eldől, az építésénél fogva, – ellentétben más motorral, amelyek az aszfalttal némi szöget zárnak be, ha eldőlnek, – az aszfalttal valóban párhuzamosan áll meg a szelepfedélen. Megtanítottuk, hogyan lehet a motort viszonylag kis erőfeszítéssel felállítani, ez ment is.

Újabb gyakorlat, kis gázpöffenés, a motor a lapján, ez ment elég sűrűn, míg a nap végére a kolléga már olyan fáradt volt, hogy nem tudta a motor felemelni. Ennek ellenére eszébe sem jutott a dolgot feladni, amíg motort fel tudta állítani némi külső segítséggel, addig folytatta a gyakorlatokat. Az elő hét végére mi tagadás a motor szelepfedelén igen látható nyomai voltak a sok esésnek. A következő héten már másik motorral jelent meg, de a figura nem igen változott, gyakorlat azonos, a hiba tipikus:  a gáz és a tempó elfogyott, pöffenés és talajfogás. A nap végén fizikailag nem ment a motor felállítása, egyébként sem volt a kolléga egy erőművész.

Elmondta minden egyes alkalommal, hogyan kellene a dolgot jól kivitelezni, az elmélet már tökéletes volt, de valahogy nem akart sikerülni, a kitartás megmaradt. Ritkán látható akarata és elhatározása volt a kollégának, ami több mint dicséretes volt.

El jött a vizsga napja, a kolléga neki lendült, gyakorlatról-gyakorlatra ment minden különösebb hiba nélkül, és láss csodát, simán vette az akadály!

Pontosabban ez nem is volt csoda, mert ekkora elszántsággal és akarattal nem is történhetett másként, csak ez lehetett a dolog vége.

Remélem a kolléga az óta is jó egészségnek, örvend és élvezi az elszánt türelmének, kitartásának gyümölcsét, mert ugye a tehetség nem minden!

Nem is volt olyan régen mindez, mikor még jó kedvünk volt, és szerettük is egymást.

Szerzők:
Kótner Zoltán és Laczkó István történetei alapján kicsit átfésülte Oldklu.

A „távvezetés” nem más, mint több összetartozó motoros zárt csoportba történő közlekedése egy közös cél felé, azaz ugyan az, amit motoros túrákon csinálunk!
Ennek a játékszabályait illik betartani, hogy elkerülhető legyenek a problémák. A csoporton belül a leggyakrabban előforduló dolog, hogy elkényelmesedik, elbambul valamelyik motoros, nem figyel csak az előtte haladóra és nem veszi időben észre a forgalom ritmusváltozásából eredő hirtelen lassulást. Ez, akár egy kis csoporton belül is bekövetkezhet. Hát mi így mentünk, illetve már érkeztünk visszafelé minden probléma nélkül egy ilyen hosszú távvezetésről.

Visszafelé Budapesten már csak hárman maradtunk, így motoroztunk a Hungária körúton, Kollégám elöl én hátul közöttünk pedig a nem annyira fiatal tanítványunk. Rendben is mentek a dolgok addig, nem is siettünk, mert időben érkeztünk. Ekkorra Budapesten igencsak rendes forgalom volt, délutáni csúcs, autó-autó hátán.

A Sportcsarnok előtt haladtunk, mikor is elkezdett esni az eső. Ezen az útszakaszon volt 3-3 forgalmi sáv, középen villamos sínek, az úttesttől korláttal elválasztva.

Kollégám fékezett, de nem durván, de ezt a közöttünk haladó motoros rendőr tanítvány valamilyen okból ezt nem vette idejében észre. Tipikus hiba, elbambult, csak az előtte haladót figyelte, vakon bízva benne, „a környező forgalmat majd figyelje ő” alapon!

No, sikerült is oldalt nekimenni az előtte haladó motoros kiképző motorjának, érintőt vett rajta, és végül a villamossíneket határoló korláton landolt motorjával, úgy, hogy felakasztotta a motort a korlátra. Már magában ez is komikus látvány volt, de ami ezután következett, az volt csak az igazi csemege! Az elöl haladó kollégám motorjának oldaldoboza az ütközést követően kinyílt. Mivel másnap hazamentünk, belepakolta a használt ruházatát, de ekkor kiesett az aszfaltra a dobozból egy csomó zokni, majd egy törölköző és végül használt alsógatyák! Villogót bekapcsolta, majd tőle megszokott nyugalommal megállt az út közepén és mint akinek ez a világ legtermészetesebb dolga, kezdte összeszedni a gatyáit!. Mivel délutáni csúcs volt, nem kevés szemtanúja volt a dolognak! Nem volt mindennapi látvány, ezért természetesen, aki ekkor erre közlekedett és látta, majd szétszakadt a nevetéstől, ráadásul nem is titkolták! Ránéztem kollégámra, mert nem volt a sisak állrésze ekkor sem lehúzva, láttam az ideg majd szétveti, szinte még a bukósisakja is vörös lett, de az előzmények után nem szólt egy szót sem. Ilyenkor lehetett látni rajta, hogy majd szétrobban, megnyúlt az ábrázata, de tartotta maját, mi tagadás nem volt akármilyen látvány. Szerencsére senkinek nem történt semmi baja, anyagi kár sem volt. A szállásunkra úgy motoroztunk vissza, hogy ekkorra én mente középen, egy-egy piros lámpánál már nem mertem kollégámra nézni, mert tudtam, hogy ideges egy cseppet. Nem bántotta a történtek miatt a tanítványát, csak annyit kérdezett: No, akkor most megint tanultál valamit?

A srác a vizsgán jól teljesített, örült is neki mindenki, remélem azóta is jó egészségnek örvend.
Nem is volt olyan régen mindez, mikor még jó kedvünk volt, és szerettük is egymást.

Szerzők:
Kótner Zoltán és Laczkó István történetei alapján kicsit átfésülte Oldklu.

Az egyik alkalommal az oktatottak között volt egy már nem oly fiatal motoros, de mint ilyenkor lenni szokott, ő igyekezett a legjobban, szerette is mindenki. Minden feladatott, gyakorlatot jól megtanult. Eljutottunk a távvezetésig, ez az a gyakorlat, amelyet minden zárt csoportban közlekedő motorosnak illik jól csinálni, hiszen annak szabályaitól való legkisebb eltéréssel nemcsak magunkat, hanem a motoros társainkat is veszélybe sodorhatjuk. Ilyenkor ki-ki a csapatával indult neki a távnak, de most úgy alakult, hogy együtt mentünk mindannyian, legalábbis Budapesten át.

A kollégám ilyenkor rendszerint hátul volt, én is csatlakoztam hozzá, mert a Pesten szolgálatot teljesítő srácok mondták, hogy most lezárások vannak, tudnak rövidebb utat. A vége az lett adolognak, hogy kb. másfélszer annyi időbe telt az út, mint korábban. Kollégám még esős időben sem húzza le a felhajtható bukósisak állrészét, és mivel mellette voltam végig hallottam ahogy bosszankodik, mikor számára nem megfelelő dolgok történtek, egyébiránt teljes okkal és joggal. Volt olyan, hogy a kikerülés irányát valaki fordítva teljesítette, ilyenkor ezt hallottam a kollégámtól: Nézd meg mit csinált, ezt nem hiszem el, – mit tanítottam én ennek? Egy nem megfelelő kanyarodáskor jött a következő szöveg: Ez hihetetlen mit csinált ez két hétig?

Elég az hozzá, hogy rettenetesen felhúzta magát a látottakon.

Ilyenkor erősen méltatlankodott, bár ezt csak én hallottam, de mikor megérkeztünk Budapesten az egyik autópálya kivezetőjének parkolójába, letette a motorját és mivel eléggé mérges volt fennhangon kérdőre vonta a társaságot, hogy milyen közlekedés volt ez? Nem válogatott a kifejezésekben, szemléletesen és félreérthetetlenül adott hangot mondanivalójának:

„Motorosként viselkedjetek a közúton! Ha pont Ti nem tartjátok be a játékszabályokat, akkor Ki?

Hol a motoros fegyelem?…”

…Itt valahogy „rendőr fegyelemről” szó sem esett!

Ennek egyenes következménye volt, hogy a nem olyan fiatal motoros tanítványunk igen szívére vette a dolgot, el is érzékenyedett, mi tagadás meg is könnyezte a dolgot, ezt látván oktatótársam el is csendesedett. Ilyen előzmények után indultunk távvezetésre. Ettől kezdve már minden rendben volt! Ezt megelőzően és ez után sem volt erre példa, hogy kollégám ennyire kikeljen magából. Aki ismeri, vagy hallott róla méltán szereti, aki nem ismeri, annak meg kell ismernie. Nem is volt olyan régen mindez, mikor még jó kedvünk volt, és szerettük is egymást.

Szerzők:
Kótner Zoltán és Laczkó István történetei alapján kicsit átfésülte Oldklu.

Folytatása következik!

…..Amikor rendőrmotoros barátom nagyot alakít a Hungária körút csúcsforgalmában….